Mi lesz veled magyar média?

Mindig is érdekelt a médiahelyzet. Ezt úgy kell érteni, hogy kiskoromban minden másnap újságíró akartam lenni (minden első nap meg ügyvéd, majd bíró, néha régész). Hogy miért pont újságíró? Fogalmam sincs. Valószínűleg így születtem, és a szikra bennem volt, aztán egy kósza gondolat, egy elhallott félmondat felébresztette a tüzet.

De ez még a kommunizmusban volt – bár igencsak az alkonyán. Falun felnőve, nem értelmiségi, hanem kifejezetten szegény sorból, a nehéz körülmények közül szorgalmas, kétkezi munkával kitörő család sarjaként halvány fogalmam sem volt arról, hogy mi fán terem az újságírás, de arra tippeltem, hogy biztosan iskolában tanítják. Mint kiderült, ez nem így volt. Az újságírást annak idején gyakornokként lehetett kitanulni, mint ahogy a régi mesterségeket is inasként. Néhány év gyakornokoskodás után kaphattál kisebb-nagyobb újságírói feladatokat, aztán, ha alkalmas voltál rá, mehettél a legkeményebb, tényfeltáró és riporteri irányba.

Mondanom sem kell, senkinek nem voltam senkije, soha, így még csak információm sem volt az újságíróskodás felszíni és mélyben meghúzódó mechanizmusairól. Nem kellett feladnom az álmomat, mert ez még csak álom sem volt, csak afféle kósza, gyermeki felvillanás, mint annyi minden más.

De író az már komolyabban akartam lenni, és tovább is, de az is természetes volt, hogy végül csak magamnak írogattam úgy 20 évig.

Nem azért emlegetem fel ezeket, mert olyan nagy hiányérzetet keltett az újságírói hivatás és az írói önmegvalósítás elmaradása. Pont ellenkezőleg. Azért emlegetem fel ezeket, hogy lásd, amikor saját médiabirodalmat építettem kicsiben, meg kiadtam az első könyveimet, az miért volt olyan végtelenül természetes.

Néha az ember csak utólag veszi észre, hogy valóra váltotta a legvérmesebb álmait, és ebből kifolyólag a természetesség teljességét konstatálja csak: ez is megvolt, menjünk hát tovább.

Mint mikor gyereked születik. Van, aki évtizedekig tervezgeti, van, aki csak néhány évig, sokan csak pár hónapig, hogy milyen lesz majd az életük a gyerekük megszületése után, és bár az első percekben és napokban mindent felülír az eufória, de közben megjelenik egy furcsa érzés és gondolat, amit én így szoktam magamban leírni: végül is életem minden eddigi perce ehhez a pillanathoz vezetett.

Nem is lehetne másként, mint ahogy van.

Így törvényszerű. Így valódi. De ami még fontosabb: így igaz.

Úgy érdekel a médiahelyzet, hogy mindig is érdekelt. Már 30 éve. Kezdetben nem mélységeiben, csak olyan szinten, amit fel tudtam térképezni róla. Aztán, mikor már saját médiákat terveztem, indítottam, üzemeltettem és szerkesztettem – igen, médiákat :P, többet is –, akkor meg más szempontok is bekerültek az addigiak közé, de éppen csak annyira, hogy otthon és természetes közegemben érezzem magam.

Én is figyelem az utóbbi évek fejleményeit a médiaviszonyok vonatkozásában. Mondhatnám azt, hogy nem tetszik az irány, ahova a dolgok Magyarországon és a világban ez ügyben haladnak, de stratégaként tudom, hogy ezek a változások is természetes, mondhatni evolúciós folyamatok, még akkor is, ha a saját értékítéletünkkel vagy ízlésvilágunkkal aktuálisan pont nem egyeznek.

Hogy mi az, ami engem zavar a médiaviszonyokban?

(Csak hogy rezonáljak arra, hogy mostanában olyan sokakat zavar olyan sok minden ebben a témakörben.)
Engem minden zavar igazából, de leginkább az online média érdekel, ezért arról tudok átfogóbb véleményt alkotni.

Mindig is zavart, hogy kétpólusú volt például a netes médiavilág: az Index vs Origo párharc, már ki tudja hány éve írta felül a természet törvényeit. Ez nem volt egészséges verseny, mert egyszerre két piacvezető volt a buliban, ami sosem egészséges, mert a feltörekvő ifjoncok azt sem tudják sokszor, hogy a végső csatában kivel is kell majd megküzdeniük, illetve hány főellenséggel.

Egy egészséges versenyben egy piacvezető szokta képezni a gravitációs teret, mi meg itt voltunk rögtön két kisbolygóval, akik vitték a látogatók 80%-át, és hogy még izgalmasabb legyen a dolog, a főszerkesztő kiválásával az Indexből létrejött egy elég erős aszteroida is a 2010-es évek elején, a 444.hu. (Sok-sok apróbb-jelentősebb oldalra most nem térek ki, de az ismertebb tematikus portálok, amiket meg tudnék említeni, a HVG-hez vagy az Index-hez tartoznak/tartoztak gazdaságilag.)

Azok, akik a kormányoldalról azt mondják, hogy mindig is az úgynevezett liberális média felé lejtett a netes focipálya, nagyon is igazat mondanak. Ráadásul a tények még valamikor 10 évvel ezelőtt elvesztették jelentőségüket, és maradtak nekünk a komment-stílusú újságírói megszólalások, amik persze szórakoztatóak, akár még informatívak is lehetnek, de közben közvetlenül manipulálnak is.

Az, ami ma történik a médiaviszonyok átrendeződésével, az egy természetes folyamat része olyannyira, hogy még a növény és állativilágban is ez történik, és most az egyik szélsőség felől megyünk egy másik szélsőség irányába. Közben pillanatokra vagyunk kicsit középen is, ami jó.

De hogy mi történt a szomszéd utcában, meg mi történt gyerekkorom kedvenc helyszínein, és hogy kik élnek körülöttem, arról még mindig nem szól a média, ahogy soha nem is szólt, pedig a médiának kifejezett feladata az, hogy láthatóvá tegye a láthatatlant.

Lehet a sajtószabadság halálát vizionálni, lehet lejtős pályákról hosszan értekezni, és persze nem akarom bagatellizálni a tendenciák esetleges veszélyességét, de egyáltalán nem látom olyan vészesnek a dolgot, mint ahogy azt most divat szajkózni.  Az nagyon zavaró – az én értékrendem szerint -, hogy két pólusú lett minden. “Vagy velünk vagy, vagy ellenünk.” Ha lehet bármit tenni a szélsőségesség ellen – márpedig lehet -, akkor új pólusokat kell létrehozni.

Most átrendeződés van. Durvának ható, érdekeket sértő, mások érdekét meg egyértelműen szolgáló átrendeződés. Ez már ezerszer lezajlott a világban, meg ezerszer le is fog, sokak igazságérzetét bántó módon, de az ember általában fel szokta ismerni, hogy néha neki van igazsága, néha meg másoknak.

Az én ízlésvilágomnak az felelne meg, ha minden sajtóorgánum megváltozna: nem visszaváltozna, mert sosem volt olyan, amilyet én álmodtam volna.

De mivel ez a változás nem várható a közeljövőben, én is felismertem, hogy nekem kell lépnem. Ezért hoztam létre, az ihirek.hu-t.

Ha sikerül túljutni a napi szintű, közélettel kapcsolatos kesergésen, akkor várunk mindenkit szeretettel, hogy megcsinálja a saját helyi médiáját. A lehetőség bárki számár adott, ha van küldetéstudata, szorgalma, konkrét ötletei, közösségi vénája, és víziója arról, hogy ő milyen helyi médiát képzel magának. A többit együtt megoldjuk.

Vidi Rita

Vélemény, hozzászólás?